Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


IMPORT

2009.02.06

Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak!

 

így repül, szerelmem, felettünk az élet.

 

Nézd az őszi kertek hervadozó lombját:

 

pirosló örömünk így fakul meg, hullván.

 


Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet,

 

nincs már víg majális, messze a madár is,

 

fáradt lombok ölén, futó felhők alatt

 

halkan hull a harmat.

 

Szerelmem, este lesz....


B. Radó Lili

Tudod, arra gondoltam, hogy az ember vágyik a szeretetre, keményen meg is dolgozik érte ugyanúgy, mint a gazdagságért, jó, hát nem pont úgy, kicsit másképp, de tény, hogy mindent megtesz azért, hogy szeressék, dolgozik érte, és várja a munka bérét, és hát igen, valóban annyit tesz, hogy már a sok munkáért is jár a szeretet, de a munka, az munka akkor is, ha nem pénzért, hanem a szeretet megszerzéséért dolgozik valaki, amiért megdolgozik, az jár neki, hol pénzért, hol pedig a szeretetért dolgozik, de ami jár, az soha sem akkora öröm, mint mikor valamit az ember önmagáért kap, minden erőfeszítés nélkül, csak a saját lényéért, mert szeretetreméltó valakinek, ha „csak” egyvalakinek is, az igazi kincs, fizetségként már nem olyan öröm a szeretet, mert az jár, hisz annyit tett érte, hogy az már emberfeletti szinte, szeretetgazdagságra vágyik az ember, annyira, hogy mikor eljön a fizetés napja, már nem is tud úgy örülni, vágyik a szeretetre, és mert nagyon vágyik rá, sokat dolgozik érte, s csalódik ha kisebb a bére széttárja kezeit, hát csak ennyi? pedig mennyit áldoztam a szeretet oltárán, nem fukarkodtam se pénzzel, se idővel, se a jó szóval, a láng mégsem csap az égig, vágyik az ember a szeretetre, hogy ereje fölött teljesítsen, önmagát is feladja, a virág mindig csak magát adja, eszébe se jut vágyakozni, hogy végre megszeresse valaki, virágzik, ha itt a virágzás ideje, de ha egyszer megérzi a szeretetet, az addig előtte is rejtett tartalékát előveszi, örömében soha nem látott gyönyört szór a világ lábai elé, nem mondja azt, hogy szépségemért csak ennyi a fizetség?

.kaktusz

Ha egyszer elmegyek

Ó, ha látnád Kedvesem

 

asztalom papírokkal teli

 

minden ráírt gondolat

 

szívem szeretetét tükrözi

 


Ha egyszer elmegyek

 

mindent reád testálok

 

egyszerű szívemet neked,

 

írásaimat pedig a szélre hagyom


Szomorúfűz

Kávéházi kettes

A kávéházi csöndes homályban

 

Hol a szivarfüst halvány kékje leng

 

Áttűz a fény a függöny-szabta résen

 

S a halk beszéd között kiált a csend

 


Elzárva utcák dübörgő zajától

 

Kihallgatom a halk beszédeket

 

(szerelem, üzlet, s még mi minden)

 

Végre ! Megjöttél ! Add hát a kezed

 

És hallgassuk ketten itt a csendet,

 

A másnak szóló szót, a hangokat

 

Háttérzenéjét kettőnk együttesének

 

De szólj: mi bánt, halljam a hangodat,

 

Hogy túl hideg a kávé. És a sör

 

Túl meleg, s száraz a szendvics,

 

Hogy odakünn fullasztó a meleg,

 

Hogy éjszaka nagy vihar tombolt

 

És beázott a szomszéd lakása

 

És állítólag meghalt egy öreg.

 

Ülünk a csöndben, nézzük egymást,

 

Már nem halljuk a párbeszédeket

 

Az idő szalad, az élet nem áll meg

 

Csak nekem, ha fogom a kezed.


Efraim Staub

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.